A szerelemrõl

Ez minden bizonnyal fordulópont az életemben. Véleményem nyílván eddig is volt a szerelemrõl, viszont nagyjából belefoglaltam az elõzõ pontjaim egyikébe.
Tehát a szerelem. Mit is jelent eme szó? Rómeót és Júliát? Napsütést és virágokat? Derûs kirándulásokat és kellemes esti mozizást? Természetesen ez mind része lehet egy párkapcsolatnak, viszont manapság úgy érzem, a „szerelem” szó elveszítette igazi jelentését és értékét.
Nekem a szerelem a feltétlen odaadást, a törõdést jelenti; olyan dolgot, amit szavakkal nem lehet megfogalmazni, ezt érezni kell. Minden lehetséges szinten való ragaszkodás, egy erõs kötelék, amit érez a két fél és amit rajtuk kívül csak Isten lát. Egy érzés, amibe beleborzong az ember, de jólesõ érzés keríti hatalmába. Amitõl õszinte lesz a mosoly, tiszta a tekintet és teltebb a szó. Igazából mindezt csak az a két ember érzi, akik szerelmesek egymásba.
„Ahol a legkevésbé számítasz rá…” – szól a mondás. És lássatok csodát barátaim, ez így igaz. Személyes tapasztalat. Egyszer, régen (2002 nyara) találkoztam egy lánnyal egy táborban. Nora Vintila a neve. Õ volt akkor 16 éves, én 13. Csak a hét közepe környékén tûnt fel nekem, amikor bejött esténként a faházunkba, és azon kívül, hogy beszélgetett egy barátjával, felébresztett. Aztán késõbb már együtt vacsoráztunk, és egy délután Õ adta életem elsõ csókját. A legszebbet, ami létezik. Utána végig együtt voltunk, de útjaink különváltak. 5 évre. Ezalatt mindkettõnk élte a maga életét, de soha nem feledkeztünk meg egymásról. Majd 2006. decemberében egy kicsit közvetlenebbé vált a távolsági kapcsolatunk, hála az internetes szolgáltatások fejlõdésének. Lassan, de biztosan bontakozott ki a barátságunkból a szerelem. 2007. január 9-én bevallottuk egymásnak a nyilvánvalót: szerelmesek vagyunk egymásba. Áprilisban a városi rendezvények keretein belül pedig sikerült õt elhívnom. Életem legszebb 3 napja volt. Feledhetetlen. Ennyire még soha nem voltam szerelmes és ennyire még soha nem voltam szeretve. Csodálatos emlékek fûznek hozzá. Terveink szerint júliusban ismét találkozunk és a nyár nagy részét együtt fogjuk tölteni. Mert ez a végzetünk, ez az életünk. Ez, amit az Úr elrendelt nekünk, kijelölte közös utunkat és vélhetõleg örökké tart majd.
Úgy vélem, mi vagyunk azok, akik visszahozzák az eredeti értelmét a „szerelem” szónak. Sõt, akár újraértelmezzük is azt. Egy biztos: a kettõnk szereleme van olyan egyedi, mint mi magunk és erre büszke vagyok. Régebben nem akartam kilógni a sorból, egy akartam lenni a sok közül. De most, hogy van valaki ezen a világon, aki pont az egyediségem miatt szeret, már nem akarok megváltozni. Soha többet. Nincs reménytelen a világon, csak elkeseredett. És mikor én el voltam keseredve, Õ hozta meg a reményt, emelt fel, és adta meg mindazt, amire egész életemben vártam és vágytam. A végtelenségig szeretem, sõt, imádom Õt…