A nevem Villiam Noble. Az én történetem nem különbözik senkiétõl sem. Nem váltottam meg a világot, még csak szebb sem lett általam. Egy átlagos ember átlagos története az enyém. Egy klisé. Nem, nem értem meg a világ végét és lettem az utolsó ember a Földön. Nem is én hoztam el az Apokalipszist. Viszont egyvalamit már tudok: Csupán személyes Apokalipszisek léteznek. Semmi sem klisé, ha veled történik.
Történetem az Angyalok Városában játszódik. Hol máshol is lehetne, ugye? Frissen költöztem be új apartmanomba a város szívében. Nem mondhatnám, hogy szép, de elviselhetõ környék volt. Grafikusként dolgoztam különbözõ cégeknek, emellett írással kerestem egy kis plusz pénzt. Verseket, novellákat, mindent, ami éppen a fejemben volt. Történeteim javarészt az álmaimból merítettem, valamiért ugyanis szinte rendszeresen álmodok halottakkal, gyilkosságokkal. Nem visel meg, mert hasznát tudom venni, és nem ébredek fáradtan. Esténként lejártam a közeli Golden Gopher-be iszogatni, beszélgetni néhány barátommal. Ráadásul ott ismerkedtem meg egy lánnyal, Nicole Vale-lal. Jó barátok voltunk, amibõl késõbb szerelem lett. Otthonról tudtam dolgozni, a hangulatosan berendezett lakásomban, esténként hol Nicole jött fel hozzám, hol én mentem át hozzá és mentünk a törzshelyünkre. Egyszóval az élet jó volt hozzám. Egészen egy hideg október végi estéig, amikor minden megváltozott. Akkor kezdõdött a személyes Apokalipszisem.
Általában este 7 óra körül szoktam találkozni Nicole-lal, de aznap ez elmaradt: helyette a rendõrök kopogtattak az ajtón. Elképzelni sem tudtam, mit akarnak, természetesen meg voltam lepve. Ajtót nyitottam, erre õk bekéredzkedtek a lakásomba:
- Csak néhány kérdést tennénk fel – kezdte az egyik. Hol volt maga október 18-án este fél 11-kor?
- Itthon voltam. Elõtte a barátnõmmel voltam a Golden Gopher-ben.
- És mondja csak, utána nem hagyta el a lakását?
A rendõr hangja érezhetõen gyanakvó volt, egyik szemöldökét felhúzta, mintha biztosan állítaná, hogy én követtem el valamit.
- Nem, utána lefeküdtem aludni. Miért, mi történt?
- Nos azon az estén meggyilkoltak egy férfit az egyik sikátorban. Több szemtanú is látta a tettest, akinek a személyleírása megegyezik Önnel.
- Micsoda? Ezt nem értem.
- Mr. Noble, Ön egy gyilkosság elsõ számú gyanúsítottja. Velünk kell jönnie. Ha ellenállást tanúsít, erõszakhoz fogunk folyamodni.
Hirtelen leblokkoltam. Nem tudtam mozdulni, gondolataim, mint a vízesés alja, kavarogtak, zavarosak voltak. Mire feleszméltem, a bilincs már kattant is a csuklómon és beültettek a kocsiba. Szótlanul bámultam ki az ablakon, az elsuhanó házak mind összefolytak, mintha folyékony beton lenne az egész, amit a lemenõ nap narancssárgára festett.
Az õrsön alig kérdeztek valamit az adataimon kívül. Azt mondták, hogy 2 napig bent tartanak. A telefonálás jogát kihasználva felhívtam Nicole-t, hogy mi történt. Legalább 20 percig nyugtattam, mire megegyeztünk abban, hogy bejön hozzám. Nem értettem, hogy történhet ilyesmi velem. Én, gyilkolni? Megfordult a fejemben sokszor, de nem gondoltam komolyan. Nicole könnyes szemmel borult a nyakamba, remegett. Nehéz volt megnyugtatni, fõleg, hogy én sem voltam nyugodt. Meg volt bizonyosodva az ártatlanságomban, és ezt nem gyõzte a rendõröknek is hajtogatni. Ez nagyon jól esett.
- Hogy gondolhatnak ilyesmit, hogy Vill gyilkos? Ezt nem tudom elhinni! – háborgott
- Édesem, nyugalom, ne bosszantsd fel õket, ezzel csak rontasz a helyzeten!
- De hogy állíthatnak ilyen hülyeséget rólad? Miért törõdsz bele?
- Nem törõdök bele, de jelenleg nem tudok mit tenni. Nem csináltam semmit, ezt mindketten tudjuk. Amint megbizonyosodnak róla, nem lesz semmi gond. Csak nyugalom.
Megengedték, hogy Nicole bent maradjon velem éjszakára. Nagyon keveset aludtam, folyton csak az járt az eszemben, hogy vajon hogyan ölhették meg azt az embert, ugyanis azon az éjjelen pont egy gyilkosságot álmodtam, amit aztán késõbb bele is foglaltam egy készülõ történetembe. Ránéztem Nicole-ra és egy halvány nyugalom lett úrrá rajtam. Elaludt a vállamon. Szép volt. Egyszerû. Pont a pillanat egyszerûsége volt ilyen csodálatos. Arra gondoltam, hogy ha ennek vége, összeköltözök vele. Nagyon szerelmes voltam, bármire képes voltam érte.
Másnap délután kiengedtek, mondván, hogy leellenõrizték és valóban ott voltam, ahol mondtam. Nagyon megkönnyebbültem. Nicole-lal elmentünk a lakásomra, egy kis esti együttlétre, vacsora meg miegymás. A vacsora végeztével én elmosogattam, Nicole pedig leült az asztalomhoz, és a mûveimet olvasgatta.
„…Nem vagyok hõs,
tömegeket gyõzõ,
puszta ököllel
bûnösöket ölõ.

Nem vagyok szép
s nem vagyok jó,
nem vagyok Isten,
sem Mindenható.

De egyvalaki vagyok
s büszkén állítom,
hogy nálam jobban
senki nem szeret
Téged e világon…”
- Ez nagyon szép! – mondta
- Te ihletted – feleltem és odaálltam mögé, a derekát finoman átkarolva. Erre õ megfordult, mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
- Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer rád találok. Nem is értem, miért nem vettelek észre elõbb.
- De most már együtt vagyunk és semmi a világon nem tud minket szétválasztani – majd ezt a mondatot hosszú, forró csókkal pecsételtük meg.
Kellemesen langyos volt az ajka, finoman nedves, mint a harmat. A legfinomabb selyem érzésén is túltett ennek a szerelmes ajaknak az érintése. Minden egyes mozdulata, lélegzetvétele azt árulta el, hogy kész átadni magát a gyönyörnek, a szerelemnek, nekem. Szinte ösztönösen indultunk el az ágyam felé, fel sem eszméltünk, csak mentünk. Életem szerelme által olyan spirituális boldogságot adott nekem, amit el sem tudtam képzelni. Teste beleremegett a gyönyörbe. Felnéztem rá. Az ablakból beszûrõdõ fény megvilágította az arcát, a szerelem és a természetes szépség eggyé vált az arcán, hihetetlenül gyönyörû volt. Azt a boldogságot soha nem éreztem. Többet se…
Másnap elég késõn keltem, Nicole addigra nem volt sehol, de a reggelit elkészítette nekem. A kávém melletti papíron reménykeltõ mondat díszelgett:
„Köszönöm a tegnap estét, nem marad ez annyiban…”
Elfogyasztottam a reggelimet, majd leültem írni. Nem voltam ihlet híján, elõzõ éjjel is álmodtam. Egy parkolóházban lelõttek egy üzletasszonyt. Pont beleillett a történetembe, ami egy összeesküvésrõl szólt. Nagy buzgón elkezdtem írni, mindent pontosan úgy, ahogy az álmomban volt. Bekapcsoltam a rádiót, a zene jól esett írás közben, segített színesíteni a gondolataimat. Nem tudom, hogy köze van-e hozzám, de az álmaimban sose végeztek az áldozatokkal egyetlen szúrással, vagy lövéssel. A gyilkos biztosra ment. A zenét félbeszakította a híradó. Én továbbra is írtam, viszont félig-meddig hallgattam a híreket is. Hirtelen meghûlt bennem a vér, a toll kiesett kezembõl:
*…ahol brutálisan meggyilkoltak egy üzletasszonyt az éjszaka folyamán. A fegyvert egy 9 mm kaliberû Berettaként azonosították…*
Szinte helyettem fejezte be a rádió a történetemet. Nem tudtam, mihez kezdjek. Merõ véletlen, vagy valami elmebeteg szórakozik velem? Zavart voltam és tanácstalan. Kimentem az erkélyre, kicsit kiszellõztetni a fejem. A nap lenyugvóban volt már, a házak között szlalomozó fény tûzoszlopokká formálódott, mintha a pokol kapuja nyílt volna meg. Úgy is éreztem magam. Pokolian. Felhívtam Nicole-t, hogy aznap este nem tudok vele találkozni, a munkára fogtam. Pedig szükségem lett volna társaságra, de valószínûleg õrültnek hittek volna. Korán lefeküdtem, hogy gyorsan aludni is tudjak, ittam egy pohár bort. Rápillantottam a gyûrûre, amit még Nicole-tól kaptam a születésnapomra. Rossz volt, hogy ilyesmi miatt kell hanyagolnom õt. Nem mertem túl sokat gondolkodni, inkább minél hamarabb aludni akartam.
Következõ reggel már frusztráltan ébredtem. Ismét álmodtam. Most nem voltak tiszta emlékeim róla, ezért minél hamarabb, az ágyból kikelve rögtön leírtam. A gyilkos megsérült, és nem tudott az áldozatával végezni. Kimentem a mosdóba megmosakodni. Elképedve néztem a tükörbe. Az orromtól a számig megalvadt vércsík éktelenkedett. Megtapogattam az orrom, amibe fájdalom nyilallt. Nem bírtam tovább. Felhívtam Nicole-t, hogy jöjjön át délután, beszélni akarok vele. Kezeimet tördelve vártam a délutánt. Nicole megjött, aggódó tekintete elszomorított, nehezen jutottam szóhoz. Nem az orrom miatt voltam zavart, volt erre már elõzõleg is példa. Sokkal inkább az, hogy az álmaim valóságosak. Megkértem Nicole-t, hogy kapcsolja be a TV-t, és nézzük meg a híradót.
- Hol van a gyûrû, amit adtam? – kérdezte meglepetten
- Nem tudom, tegnap még megvolt. Biztos leesett rólam, mikor felkeltem, tudod, hogy egy kicsit nagy rám.
A hírekben ugyanazt hallottam, amit álmodtam. Szinte magamon kívül hallgattam, amit mondanak:
*…az elsõ túlélõje ennek a gyilkosnak, aki meg is sebesítette õt. A helyszínelés jelenleg is tart, további információk az esti adásban…*
Megmutattam Nicole-nak az írásaimat, aki remegõ kézzel olvasta szóról szóra ugyanazt, amit a hírekben hallott.
- Ezt hogy csinálod? – kérdezte fehér arccal
- Fogalmam sincs, de kikészít. Én így nem tudok normálisan aludni. És írni is egyre nehezebb így.
Leültünk a konyhába beszélgetni, javarészt õ vigasztalt engem. Kint eleredt az esõ. A cseppek kopogása számomra mind egy-egy segélykiáltás volt, hogy engedjem be õket. Meg is tettem volna, hogy szétáztassák az összes papírom és mossák el ezt a rémálmot. Hirtelen a rádióból a következõre kaptuk fel a fejünket:
*…a nyomozókat segítette, hogy a gyilkos most hátrahagyott egy ezüst gyûrût, véséssel benne, ami jelentõsen megkönnyíti a dolgukat…*
Nicole kérdõen nézett rám. Szemében gyanakvást fedeztem fel és kétséget.
- Ugyan, csak nem gondolod, hogy én voltam? Ezer más olyan gyûrût is készíttethettek másoknak is. Az enyém itt van valahol…keressük meg!
Besiettem és feltúrtam az egész hálószobát. Nem volt sehol. Kétségbeesetten néztem Nicole-ra, aki ott állt mereven a konyha közepén és egy szót sem szólt. Egyszer csak dörömbölést hallottam. Nicole ajtót nyitott, és 3 rendõr rontott be a szobába. Az egyik elõhúzott egy gyûrût a zsebébõl. Az én gyûrûmet.
- Ezt keresi, Mr. Noble?
- Te beteg állat! – mondta Nicole elcsukló hangon és kirohant a lakásból
Utána akartam rohanni, mire 3 pisztoly szegezõdött rám.
- Feküdjön hassal a földre lassan. Kezeket a tarkóra! Ne próbálkozzon semmivel! Többszörös emberölés vádjával letartóztatom.
Elkezdte a jogaimat felsorolni, de csupán visszhangokat hallottam, minden elszürkült elõttem és összefolyt, éppen csak azt láttam, hova lépek. A rendõrautóban ülve víziók törtek rám. Beteg rémálmok, amik megtaláltak nappal is. Megelevenedtek elõttem az álmok és egyre valóságosabbak lettek. Nicole hangját hallottam amint azt hajtogatja, hogy
„Te tetted! Te voltál! Nem az álmok ölnek, hanem te! Te beteg állat!”.
A kapitányságra vittek azonnal. Megkérdezték minden módon, hogy én voltam-e, de nem tudtam már rá válaszolni. Magam sem tudtam mi az igazság. Telefonálni nem engedtek, helyette fehér ruhás alakok jöttek értem és átvittek egy másik helységbe, valami orvosi szoba lehetett. Kérdéseket tettek fel, de nem nagyon tudtam válaszolni rájuk, elmosódott minden, a hangok ismét távoli visszhangok lettek, aztán összeestem.
Mikor felébredtem egy orvosi ágyon feküdtem. Körülöttem két orvos, az ablakban pedig megpillantottam Nicole-t. Behívták, majd lassan, mély hangon közölték velem és vele:
- Skizofréniát állapítottunk meg Mr. Noble-nál. Úgy tûnik, hogy amit éjjel elkövetett az egyik énje, arra a másik csupán álomként emlékszik és úgy próbálja meg feldolgozni, hogy leírta. Talán ez enyhíthet a büntetésén, és nem kerül börtönbe. Viszont nem tudom, mennyire súlyos, illetve, hogy mennyi ideje van már ez.
- Ez mit jelent? – kérdezte Nicole könnyes szemmel
- Kezelhetjük, de valószínûleg nem fog ebbõl felgyógyulni. Nagyon sajnálom.
Kérdõen Nicole-ra néztem.
- Sajnálom Vill, de ezt én nem tudom sem elviselni, sem megbocsátani. – kezdte
- De hiszen eddig olyan jól megvoltunk, nem volt velem semmi baj…
- És mégis, látod volt és van is. Hogy bízzak meg benned ezek után? Nekem nem erre van szükségem. Hogy azt lessem, hogy mikor szúrsz le egy késsel éjszaka, mert nem az vagy, aki mellett elaludtam? Nekem nem ez kell. Sajnálom. – és kiment a szobából.
Utána siettem. A kórház bejárata elõtt értem utol, a szakadó esõben és ködben.
- Kérlek, Nicole ne tedd ezt velem! Szeretlek!
- Sajnálom, de ezt már átgondoltam, nincs mit beszélnünk.
- Miért? Te is szeretsz engem, meg tudjuk oldani!
- Már nem. Túl késõ. Ez nekem nem lenne élet. Elég, ha neked így kell élned, ne tedd még tönkre az én életemet is. Sajnálom. – sarkon fordult és elsietett.
Meg akartam állítani, de haszontalan lett volna. Elnyelte a köd, a tejfehér fátyol, a tisztaság leple, ahova mindig is tartozott. Engem körbevett, de nem takart be soha. Nem voltam tiszta. Gyilkos voltam. Egy õrült.
Az orvosok megjelentek, karon fogtak és elvezettek az új lakhelyemre. Barátságtalan, fehér, ingerszegény gumiszoba. Habár nem az az ugrálós, amit elképzeltem, de be volt biztosítva. Egy ágy, egy mosdó, egy WC. Csupán ez minden, ami ezentúl hozzám tartozott. Kaptam gyógyszert, ami által soha többet nem álmodtam semmit. Csupán Nicole arca lebegett elõttem esténként és az, hogy mennyire gyûlölöm magam, amiért miattam kellett szenvednie. Talán jobb is, hogy nem bocsátott meg. Ki tudja mit tett volna vele az az õrült, ami bennem lakozik.
Teltek, múltak a napok és elérkezett a hálaadás ünnepe. Egy ápoló jelent meg az ajtóban, kedvesen mosolyogva, egy borotvát nyújtott át nekem.
- Tessék Villiam. Ma este hálaadás, és azt szeretnénk, ha mindenki a lehetõ legjobban nézne ki. És maga sokkal jobban néz ki borosta nélkül.
- Köszönöm. És ezért a borotváért is hálás vagyok már.
Az ápoló elmosolyodott és kiment. Egy darabig szorongattam a borotvát, majd megborotválkoztam. Aztán szétszedtem, hogy kevésbé rendeltetésszerûen is használni tudjam. Három mély vágást ejtettem a csuklómon. Fájt, de nem jobban, mint a szívem. Leültem csendesen és vártam.
És most itt vagyok. A fehér, világos szobám kezd sötét lenni, Nicole arca is egyre távolabbinak tûnik. Hamarosan véget ér az Apokalipszisem. Hamarosan vége az egésznek és akkor nyugodt leszek. Véremet már alig látom, elvegyül a sötétségben, befesti azt. Villiam Noble vagyok, voltam. Egy átlagos ember, egy nem túl átlagos történettel. Nem váltottam meg a világot, sõt, talán rontottam is rajta. Viszont egyvalamit már tudok: Mikor minden fal ledõl és meglátjuk az igazságot, rájövünk, hogy nem vagyunk átlagosak. Senki sem az. Klisé csak annak létezik, aki hiszi, hogy van. Mindenkinek megvan az egyedisége, az egyedi Apokalipszise.

Vége
2007. augusztus 11.