Traducere de dr. Bige Szabolcs a povestirii "Moartea vecinului meu, artistul liric", de Carmen Muºat Coman



A szomszédom elhunyt. Ahogy nagymamám mondaná, itt kering a halál a közelben, mert meghalt a múlt évben a lépcsõfordulóban, ahol lakunk egy másik szomszéd is. Ez a második szívinfarktust kapott, de eltérõen az elõzõtõl, nem volt családja. Õ nyugalmazott lírai tenor volt.

Este kilenckor hozták haza egy pokrócban a másik lépcsõházból, ahol kellemetlen helyzetbe hozott ezzel egy rakás rendes embert, akiket meglátogatott. Pokrócba tekerve hozták, úgy cipelték fel a negyedikre, mint egy meghibásodott televíziós készüléket. Persze ezt csak azután, miután kijött a mentõ, és a mentõtiszt kiállított a családorvos részére egy igazolást. Ez az eljárás, s ez szükséges a lírai tenor temetését intézõ rokonok számára. A szomszédok, a házfelügyelõ és a mentõtiszt kíséretében cipelték fel összefogva a pokrócba, és senki nem jött ki a lépcsõházban lakók közül, de a keresõlyukakat mindenütt eltakarták a kíváncsi szemek.

A házfelügyelõ kinyitotta az ajtót és a lírai tenor eltûnt kétszobás lakásában. Elhelyezték az ágyon, visszazárták az ajtót, és hazatértek, hogy családtagjaikkal osszák meg tapasztalataikat és elmélkedjenek az élet múlandóságáról „ma még itt vagy, holnap sehol”. Visszamentek a családjukhoz, és a lírai tenor egyedül maradt utolsó éjszakáján a kétszobás lakásában.

Reggel néhány halvány és alázatos gyertya égett a rozoga fa ajtó elõtt, amely mögött megtelepedett a halál. „Egyedül már csak nekem van itt a lépcsõfordulóban fa ajtóm, gondoltam kicseréltetem én is fémre, de hát tõlem mit lophatnának el a tolvajok?” – jutott szembe, ahogy szomorkás mosollyal mondta a liftajtó elõtt, a szomszédság egyedüli szociális érintkezési pontján.

A kilincsre akasztva egy kartonlap hirdette, hogy a kulcs az X lakásban található. A rokonok részére. Természetesen valaki felhívta õket, de nem tudom, és nem is akarom tudni, vajon megtették-e már az este. Hogy az emberekbe vetett hitet el ne veszítsem, azt reméltem, hogy a rokonok vagy vidéken laknak, vagy csak hajnalban kapták meg a telefonértesítést.

Reggel, mialatt a gyertyák az ajtónál égtek, szóba hoztam az egyik szomszéd elõtt a történteket. Gondoltam, mivel tõszomszédok, többet tud. Valóban tudott, de nem a hirtelen halál tényét, és az utána következõ eseményeket nem értette, hanem azt, hogy a házfelügyelõ este tízkor miért csengetett be hozzá azzal, szóljon, ha valakinek szüksége lenne a lírai tenor lakásának a kulcsára. „Hogy tehetett velem ilyent? Becsengetni hozzám ebben a késõi órában. Egész éjjel le sem hunytam a szemem!” – siránkozott sértõdötten.

Szigorúan néztem rá, lehet túl szigorúan is, mert stílust váltott: „Én is gyújtottam ma reggel pár gyertyát. Mit tegyünk? Különös ember volt a megboldogult, egyedül élt, nõtlen, senki sem nyitotta rá az ajtót, annyiszor mondtam is neki, hiszen több mint tíz éve ismerem: „Nem jó egyedül”, de hiába! Neki az ének jelentett mindent, az volt az õ családja.”

Magam is gyújtottam egy gyertyát az ajtó elõtt. Mögötte ott a lírai tenor, aki már többet nem szolmizál, és nem mondja többet a lift elõtt udvariasan tartva az ajtót, hogy én lépjek be elõször: „Csókolom a kacsóit! Hát a kisasszony? (a leányomra érti) Énekel még a kórusban?” Minden alkalommal ugyanaz a kérdés, és ugyanaz a válasz, amit mosolyogva vesz tudomásul. Ezután csöndben hallgatjuk lefele menet a lift zúgását a földszintig.

Szomszédom, a lírai tenor meghalt. Egyedül élt. Nõtlenül. Az ének volt a családja. Pokrócba csavarva cipelték fel a lépcsõn, mint egy meghibásodott televíziót, lerakták az ágyra, rázárták az ajtót. Magányosan töltötte kétszobás lakásában az utolsó éjszakát, de meggyõzõdésem, nem volt egyedül. A családjával találkozott: a muzsikusokkal.