Oldalra dõlt õsrégi építmény, kávája korhadt, a két gerenda is. Bár párhuzamosan, de félrebillenve álldogálnak az idõ terhe alatt megrogyva. Pihennek. Még tartják a hengert, és rajta a régi láncot. Hajdan két karú volt, mostanra egyiket elveszítve, féloldalt tekerõs, mélységtõl óvó, vizet adó.
Korosztályából már mind kiszolgálták magukat, elapadt vizük, beomlottak, átadták a stafétabotot egy odébb ásottnak. Manapság fúródnak, de ez az agg hõsként állja a rászabott kötelesség súlyát.
A kevés használattól már nem olyan kristálytiszta vize, mint kamaszkorában, de fittyet hány minden vízvezetéknek, nem foglalkozik a tervekkel sem. A teliség mindenek elõtt! Valamikor, valaki kemény munkával azért ásta, hogy vizet adjon. És az elapadt vizû, mégoly dölyfös társait is túlélve, keményen álldogál a huszonöt méter mélység fölött, hogy amíg magától szét nem mállik, vagy be nem omlasztják erõvel, tegye a dolgát. Ami a legszebb, õ nem filozofálgat ilyen magaslatokban önmagáról, nincsenek önértékelési gondjai. A gõg legcsendesebb szellõje sem fútta oldalba.
Csak a majd száz évnyi felhõkbõl zuhogó, szórvány esõáradat, amit kútnak kötelessége kibírni, ahogy a hõt és a téli fagyot, meg minden más váratlan változást, mert nem a veszélyektõl jajgatás, hanem sokkal fontosabb feladata van, így oldalra nyekeredetten is.
Vihar sem kellene! Ha ráfújnék is szétesne tán, de még korhadékát átjárja a kötelességtudat és az, hogy értelme van létének, nem lehet felborítani.