VIORELA CODREANU TIRON

Az álom szeme – a szerelem varázsa

Versek
Románbol fordította
HORVÁTH DEZSÕ

Tartalom:


1. Taníts meg
2. Szavak
3. Az egyedüllét gyermeke
4. Talán
5. A szerelem súlya alatt
6. Füstszál
7. Láttam
8. Átok
9. Tehetetlenség
10. Kinek kiáltsak
11. Az én idõm
12. Nézz reám
13. A nappal egyetlen órája
14. Hogyan tudnék
15. A dühös õsz
16. Ama bizonyos hely
17. A láng
18. Hogyan
19. Soha
20. Bezáratás
21. Olyan lesz
22. A feledésbe felejtett
23. Annyiszor
24. A hajtincs
25. A menedék
26. Ha tudod
27. Hívjalak-e még (?)
28. Elválás
29. A következõ nap
30. Álom nélkül
31. Hányszor fordultál vissza?
32. A könnyek lázadása
33. A néma fájdalom
34. Leigázás
35. Ahonnan te voltál… onnét
36. Mikor… és mennyit?
37. Úgy, mint akkor
38. Istenem, bocsáss meg
39. Minden hull
40. Az alkonyat órája
41. Menekülõ hold
42. Az a hó
43. Most pedig egyedül
44. Fekhely a szavak számára
45. Valahol
46. Talizmán
47. Csak akkor
48. Éppen akkor…
49. Az idegen
50. Mindég
51. Most és mint akkor
52. Cím nélkül
53. Egyszerû párbeszéd


1. Taníts meg
hogyan állítsam meg az idõt,
mely zavarosan folyik?
hogy szemeid elé
tudjam tenni
a simogatást,
a dalt,
a verset,
a szót
– mint döbbenetes világosságot –
melyek szívedben
kivirágoztak.

2. Szavak

Eldobott, elveszett, néma szavak,
soha ki nem mondottak,
rendbeszedtem mindeniket
a reggeli nap harmatával tisztára mostam,
szerteszét szórtam az esõ visszhangjával
tenger vizébe véstem,
ahonnét a hullámok lábad elé hordták.
Ne hajolj le értük,
mert egyszer már kezedben tartottad õket.
Fûszálakat szórtam
És láttam:
Fentrõl…
Lentrõl…
Hogy a semmi magának fekhelyet készít.

3 Az egyedüllét gyermeke

Még ringatom
az egyedüllét gyermekét
étellel kínálom
könnytejjel,
csillagok harmatával
pedig tudom,
hogy kiszárítja szívemet,
leszakad kezem súlyától
és tudom azt is,
kiszívja hiábavaló gondolataimat
mégis ringatom, ringatom…
hátha elalszik,
legalább egy percre.

4.Talán

Volt a születés!
Volt a halál!
És közöttük volt egy kellemes dal
Vagy talán egy emberi jaj
Mondd: mi volt egyáltalán?!

5 A szerelem súlya alatt

Te, Fájdalom, belém szerettél,
sanyarún titkos,
sohasem véges,
mégis végtelen!
És annyira félelmetesen
a csontjaim közé hatoltál
érzem, szétrobbanok
a szerelem súlya alatt.

6 Füstszál

Megszámlálhatatlan viharaidat gyûjtöttem össze,
Megpróbáltam átélni értetlenségedet
És füstszállá változtatott álmokat,
Amik minden porcikámba behatoltak,
Azt esztelenség végtelen pecsétjével.

7 Láttam

Hogy köztünk már régóta remegett az elválás
a rémület viharait idézve
könnyeink folytonos sürü esõjében
láttam amint távozol – te fehér lepke –
szárnyaid beolvadtak a szürkületbe
emléked bennem maradt egy kiáltással,
hogy megértsem ezt a kegyetlen szomorúságot.

8 Átok

Testvéred legyen a bánatom,
Legyen száraz az ajkad a csók utáni vágytól!
A nyári esõ mosson tisztára
Az anyaföld örökítse talpad nyomát
A vágy kínjában olvadj meg
Keress mindig engemet
Úgysem találsz meg soha!

9 Tehetetlenség

Uram, kegyetlen hosszú és nehéz útra indítottál!
Meggyújtott gyertyákat ültettél a zöld fák közé,
mik üdítõn legyezgettek volna,
hogy ne süssön annyira az élet égetõ napja
gyertyáid megvilágították utamat
életem fogyó éjjelén.
Könnyeim megégették tenyerem,
karom ölelni vágyta
a fehérség végtelen szelid fényét.

10 Kinek kiáltsak?

Nincs értelme az idõnek kiáltani,
ennek a süket és mozdulatlan világnak.
Mikor nem láthatom a könnyet
az idõ szemében,
míg a világ lelke
emlékeimben haldoklik.

11 Az én idõm

Csak az én idõm páratlan,
nem hasonlít a többihez
csendesen folydogál mellettem
azt sem tudom, létezik-e számomra,
az enyém volt valóban?
Vagy nem volt egyéb, mint illúzió,
melyet az Idõ asszonya hazudott nekem.

12 Nézz reám!

A vizek sodrába dobott
alga – gén vagyok.
Az egyedüllét tökéletessége,
szépen és hidegen,
mi áttûnik a világon
névtelenként az árnyékba.
összegyûjtve a szétszórt fényeket.

13 A nappal egyetlen órája

Mikor alkonyodik, szürkévé válok
beolvadok a sötétség homályába
egyedül gondjaimmal.
Egyedülálló óra
tartalommal teli
kopogtat az ajtómon:
mert eljött a bûnhõdés pillanata,
eddig megmenekültél,
de sokszor megbûnhõdtél.

14 Hogyan tudnék?

Hogyan tudnék megrekedni a tegnapban,
hogy a holnap küszöbén várhassak,
mert belebotlok az elrontott mába.
Mint ügyetlen tolvaj, kihull kezembõl.
Hogyan tudnám megõrizni
a perc egy pirinyó részét
mikor a tegnapok
mindig a holnaphoz sodornak?

15 A dühös õsz

A tomboló õsz
vágtat rajtam keresztül
pirkadattól, mikor a pillanat eltûnik
mikor az örökkévalóság megõrizné
az eget és a szárnyalás nyílásait
elszórva engem a hideg szélbe.

16 Ama bizonyos hely

Ismeretlen földet adjatok nekem,
ahol elültethetem gyökereimet
új földet – mi új életet jelez –
ahol semmire nem emlékezem
arra a földre sem,
ahol annyira megsebzett voltam.

17 A láng

Lobogó láng vagyok
árnyaink temetõjében.
Itt még virágfelhõk úsznak
eltemetett könnyek sírjai felett.
Az ég vár lávával telve,
ami a vers alapjait szétrombolja
és eltemeti a föld alá
elrejtve önmagam sorsától.

18 Hogyan

Miképpen találjak békét
testem házában,
amikor süketítõ mennydörgésnél
üvöltõbb a süvítõ kacagás
és hevesebb, mint a tomboló vihar?

19 Soha

Hazátlan szelek,
mindenhonnan a házamba gyûlnek
akkor amikor az öröm fészkel a szívemben.
Szegény szellõk
nem tudhatjátok
a szívem sosem lesz eléggé öreg,
megfáradt, hogy ne tudná megérezni
az örömöt, a fájdalmat, a táncot.

20 Bezáratás

Mindenki eljut abba az országba,
melynek végtelen határai vannak.
Ahol a patakocska beszivárog
az elvarázsolt erdõbe
leküzdve a hegyes kövek csorba fogait.
Ott megkapaszkodok egy völgy peremén
és ott bezárom emlékeimet.

21 Olyan lesz

Olyan a szerelem,
természetes, mint a nyárban kinyíló virágok
vagy mint a vándormadarak repülése
vagy az elsõ lehullott levelek.
Mindenkor így lesz
anélkül, hogy sejtenénk:
mert el kell számolnunk
a bennünk élt ifjúságunkkal
egy öreg fának.

22 A feledésbe felejtett

Feledésbe felejtettek
a szívem
rejtett versei,
csak egy szárnycsapás nyoma
parázslik csendesen
kitörölhetetlen õ is
a repülés fáradságával,
mi soha nem tér vissza,
sehonnan nem jött
megkövesedett a feledésben.

23 Annyiszor

Annyiszor sírtam az esõ vállain
abban a fergetegben.
Sokszor sírtam
az éjszaka vállain
mik a napjaimból voltak összerakva
a te hiányodban
annyiszor fizettem
az álom kéregetõinek
azért, hogy álmaimba visszahozzalak.
nem talállak.

24 A hajtincs

Darabokra hasítom
életem éveit a gyermekkor
szûzies mezõin
csak most találom meg
a fájdalmat
anyám fehér hajtincseit.

25 A menedék

A házam a viharok
és szelek menedékévé vált.
Helyet kapott a jégesõ,
a villámlás és a mennydörgõ ég.

26 Ha tudod,

védd meg gyermekkorom álmait,
miket gondjaidra bíztam addig,
míg utánuk jöhetek.
Elfáradt szemem
– felsebzett szempillám szárnya –
még mindig menedékhelye
gyermekkorom
összetört könnyes álmainak.

27 Hívjalak-e még(?)

Hivjalak-e még
a szerelem tereire
sárba döntött a sors villáma
ez a leggyilkosabb szomorúság:
a szerelem hiánya
ide hajított az erdõkkel szegélyezett
szakadék szélére.

28 Elválás

Valamikor elhagytam a máglyákat
és álmok koldusainak szegletérõl
megtérek pihenõmhöz
hol az imádság kiválik a testbõl
a tudat akaratából
és széttépi a határokat.

29 A következõ nap

Küszöbömre állok,
hogy az éjszakában belekeveredjek
a csillagok megállás nélküli forgatagába.
Az éjszakába érkezem
a holddal együtt álmodozom,
gyémántokat rejtve vaskoronába.
De nappal…
a napok tomboló ereje
megrontja az álmot
és reményt, miket az éneklõ porból
magasra emelek.

30 Álom nélkül

Mindig álom nélkül alszom el
jele ez annak, hogy az álom nem mindig fogad be.
Értelmetlen fogalmú szavakkal,
feldúlva a piszkos agyagot
finom homokot
forró szivárványokból össszegyûjtve
rejtem az életem házába.
Talán így az álom
lefekszik mellettem
elképzelt pusztámban.

31 Hányszor fordultál vissza?

A felejtés forrásaiból ittál
hitted, hogy megszabadulhatsz
emlékeid titkaitól, kétségektõl
számon sem tartva sorsod sodrását,
mely az állandó megtéréseket rejtheti.
Születés
és tán ujjászületés…
a bûnbánatig.

32 A könnyek lázadása

Úgy hatoltam kristályok mélyébe,
a halhatatlanságba.
Ûveges felszín – mint az égbolt –
magába rejtette piciny világomat
tán úgy, mint a kristály a világegyetemet.
Nem tudtam,
ha egyszer bekerültem
idõmet lebilincseltem
a könnyek forró kelyhébe.


33 A néma fájdalom

Hogyan fedjem be azt a kutat,
melynek vizében
régi források tisztultak
hangtalan pillanatok vergõdésére
a fedetlen kút visszhangja felel
elbújva vizében a hallgatás,
úgy, ahogy besurran a víz
a sziklák közé.

34 Leigázás

A hallgatás: örjöngõ vízesés
hiába menekülök
feldúlják sodrai az emlékeket
a múltból életre születnek.
A özön utolér
megfog
felfal
leigáz téged
örjöngõ sodrásával.

35 Ahonnan te voltál… onnét

Hányszor szerettem volna
múltamat belélegezni,
de csak a boldog perceket.
Mindenik fogalom kiürült
kopik a hallásom
tán néha hozok valamit messzirõl
onnét,
ahol te voltál valaha.

36 Mikor… és mennyit?

Meddig nyújtózkodjam,
meddig hajlongjak,
mennyit hagyjak, mennyit vegyek ki
a szívembõl
vagy akárhonnét,
hogy megérintsem és összegyûjtsem a fényt?
Körülöttem
az ég fénye ragyog hallgatva és szomorúan
érzem,
hogy megérintettem
és éget!

37 Úgy, mint akkor…

Akkor is, most is
görnyedve összegyûjtöm tegnapi gondjaimat
virágokat helyezek mellé
koszorúba fonva…
akkor is… most is…
az idõ emlékében látom meg õket,
a beavatás varázsával
a bennem elrejtett idõben
eltemetve.

38 Istenem, bocsáss meg

Nélküled
egy porszem vagyok megfosztva emlékektõl
csíra nélküli búzaszem.
Istenem, ajándékozz a déli szélnek,
hogy elbújtasson az ég mezejében
a világosság karjaiba zárjon.
Fondd össze kezem imádkozásra!
Védd meg a szót
Fedd be látomásomat
a Te neveddel
Istenem, bocsásd meg egy vad leányzó bûneit,
aki akaratán kívül felejti el Nevedet.

39 Minden hull

A föld szívébe bújva,
a kezdet ködével bevonva
nem látom már a csillogó csúcsokat.
Minden hull
számtalan szakadékba
sehonnan sem jön mentõ forgatag,
hogy felkavarja a levegõt,
minek sírása gyilkol.

40 Az alkonyat órája

Rengeteg hang jön
az alkonyat óráiban
szétterülni készül,
de még valahol bújkál!
Érzem hogyan érnek
a még zöld erdõkben
a rügyek a dombokon
és a szõlõtõkék között.
Te és én
csúszkálunk halgatagon
füstbotokkal,
melyeket a rügyeknek szántunk.

41 Menekülõ hold

Néha
a hajtó parancsa alatt
kényeskedik a hold
és akkor…
az egyedülléte
egyedüllétemhez válik hasonlóvá
elveszünk az éjszakában,
mint két holdkóros bolond
csillogó csillagok után szaladva
vagy a nap felé,
de közöttünk mindig ott lohol
a végtelen.


42. Az a hó

Mikor a gyûlölettel telt fellegek
összegyûlnek fejem felett
csodálkozva kérdem magamtól:
Hol van az a hó?
A hó,
amely a világot valamikor jobbá tette.

43. Most pedig egyedül

Számtalanszor
meghallgattam gyónásaidat,
elédbe szaladtam
annyiszor megbocsájtva neked!
Azért is, amit ki nem mondtál
azért, amit éreztél…(?)
és most…
mikor lelkem gyónásra készen áll
egyedül maradtam utam szélén,
mely ma már sehova sem visz…
és senki nincs a közelben.

44 Fekhely a szavak számára

A hajnal mélységébõl
elveszett idõk éjszakáiban
levelek árnyait felmutatom
szavaimnak keresek alvóhelyet
szavak,
mint vakok nézik egymást
védve titkaikat.
Jéghegy szívében születtem
elárasztva levágott rügyek énekével
rügyek sírása között keserû ízek peregtek szét.

45 Valahol

Levegõ vagyok, rikoltásokkal süvítve,
lapulva mindenhez, mi útjába kerül
tán azért, hogy választ kapjon, egy igazat
egy titkot, mélyet.
Valahol – közel – lelem az eldobott
marcangoló
fájdalmas
siránkozáshoz
Valami teljesületlen,
meghatározhatatlan.
— Mi is volt?!
Számomra a semmi
Számomra : Kiáltás és Válasz
mik elváltak egymástól mindörökre
anélkül, hogy valaha is egyesültek volna.

46 Talizmán

Végy magadhoz az utad talizmánjaként,
viselj a szíveden, mint egy karkötõt!
Tégy szavaid máglyájává
szerelmed átka legyek
az álmatlan éjszakáid tanácsadója!

47 Csak akkor!

Csak akkor hívjál,
mikor megtalálod azt a világot
hol a kiáltás suttogássá válik
akkor meg tudod hallani a kimondatlant
a suttogást.
…csak akkor… csak akkor hívjál.
Csak akkor
akkor tudunk majd lebukni
a suttogások vizébe
a megcsendesült idõ simogatásával.

48 Éppen akkor

Épp csendesen, megbékülten szívtam magamba
az egyedüllét surrogásában a szürkületet
mikor valaki felém suttogta
Várj!
erkezni fog egy másik tavasz,
akkor mikor a remény kivirágzik.
A te kegyetlenségedtõl telitett szívem
fellázad
megfullasztva engemet!

49 Az idegen

Téged belõlem
csak az idegen nõ szeretett!
bolond szenvedéllyel
kínszenvedésig szeretett!
Egyedül
a bennem lévõ idegen nõ hiánya
a bennem fészkelõ éjszaka sötétségével
nem vagyok több, mint az idegen:
nõ árnyéka
nem akarván tudni azt, hogy igazán létezett.

50 Mindég

Megéltem ezer életet,
mindegyikben szerettelek,
úgy, mint a vizet,
máskor, mint a tüzet
vagy azt, ami a földbõl teremtõdött
majd éggé lettem
elvesztem szemeid
nappalaiban és éjszakáiban.

51 Most és mint akkor

Most, mint akkor
emlékek süvítenek
közönyösen,
fojtogatva,
szomjasan,
így fognak körülöttünk üvölteni
akkor is, mikor már nem leszünk.

52 Cím nélkül

Egy nyirfa kérgére írtam meg mesémet
azt pedig a tûzbe hajítottam.
Ha akarjátok: virrasztok!
Egy szikra se szóródjon szét,
hogy megégesse az értelem küszöbét.

53 Egyszerû párbeszéd

— A szerelem vagyok
a könyörület és simogatás
megértés és remény
az öröm, az igazság és az élet!
Te ki vagy?
— Én. Az emberekkel elfelejtettem boldog lenni.



Kétnyelvû kiadás

KIADÓ
Bukarest – Románia
2006


FEDÕLAP:
SZERKESZTÕ: Szele Péter
Szedés: Szele Emese