Ti nem voltatok velünk egy cellába zárva,
nem ismeritek a sötétség borzalmát,
állati karmok közt a sok éhes szájat,
emberi üvöltést, mely csak lassan fárad,
ha véres bilincs markolja bokáját.

Nem csorgott még könnyetek marékba,
mikor hátbaszúrt aljas árulás.
Csillagtalan ég alatt, útban a sírba,
nem nyomta vállatok fájdalom súlya,
mely szolgálta volna hazátok javát!

Nem szálltak még dalaitok bátran
ha árnyak közt falak osontak át,
nem tudjátok, mi a gyönyör titka,
ha feltör a vágy, ha a szív dobban,
rohanva az élet bûnei nyomán.

Megtört, gyenge karnak mit jelent a munka,
milyen az iga, a vicsorgó szörnyeteg,
a csikorgó csont ha a hideg marja,
az éhség, a szomjúság, ti soha
nem mondhatjátok el senkinek.

Nem tudjátok, hogy a kegyetlen zárka
reményt hazudik, és álmokat,
nehéz ajtókon zárak kattannak,
s rettegve, hogy zárva maradnak,
eladjátok önmagatokat.

Mulattatok terített asztalnál
követve bosszút és a csillogást,
hol nincs sajnálat és semmi az igazság,
hol nincs fény és nincsen szabadság
csak tüskék vannak, és végtelen gyász.

Ilyenek vagytok, kik most is hiszitek:
egyetlen dicsõség a lesújtó ököl.
Elfordulva tõlünk, gõgösen mentek,
ha föld színû arccal, telve félelemmel,
kóstolót kapunk büntetésünkbõl.

Ha összetörnek mindenütt a zárak,
sokezer ébredõ halott üvölt,
láncok szakadnak, omlanak a falak,
nem tudjátok milyen, ha valaki feltámad,
nem voltatok egy cellába' velünk!

P. Tóth Irén